interesting turn of events

Elfelejtettem a jelszavam - ezért tartott ilyen sokáig a csend.

Nem is tudom, hogy kezdhetném. Szeretnék mindenről beszámolni, de annyi hatás ért az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy az lehetetlen lenne.

Nem szeretek pesten lenni.... Izgalmas és önállónak lenni jobb mindennél, de egyedül vagyok. Mindig csak arra tudok gondolni, mennyivel jobb lenne Miskolcon, ahol mindent tudok, mindent ismerek - és ez nem csak az egyetemre igaz, hanem a városra is. Pest büdös, hangos - folyton fáj a fejem a zajtól, az előadásaim nagy része tömény unalom... Szét vagyok esve, el vagyok veszve, és már nagyon unom.

Pedig nem is vagyok egyedül. Itt van nekem T, életemben először szerelmes vagyok, mindig csak rá tudok gondolni és olyan dolgokat csinálok érte, amikre sosem vágytam, csak éppen annyira bonyolult... Annyi mindent fel kell adnom önmagamból, alakulni, idomulni, alkalmazkodni - néha azt érzem, megfúlok, vagy hogy legszívesebben elszaladnék, vagy csak sírnék, ami a mai programom volt. Én nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz. Néha nem is érzem magam alkalmasnak egy kapcsolatra.

Ráadásul az új egyetem, új város, új barát kombó nem csak lelkileg, fizikailag is megvisel. A bőrömön kétségtelen jelei jelentek meg ennek. A bőrgyógyászom szerint ez a gyerekkori bőrbetegségem és az ekcéma elegye, mindkettőt a stressz hozta ki, tanuljak meg együtt élni vele...5 napi injekciózás helyrehozott úgy, ahogy, most egy gyógyszert szedek, amitől folyamatosan álmos vagyok, kenegetem magam rendületlenül, de ez sem segít: a foltjaim nem moccannak, én meg napról napra csúnyábbnak érzem magam.

Kicsit azért remélem, hogy csak napsütés hiánya és a hideg miatt látom ennyire sötéten a világot. T-vel holnap költözünk össze, ami miatt kicsit szintén feszült vagyok, de ez jelentéktelen a többihez képest. A kételyeim ellenére az, hogy mi együtt vagyunk, még mindig nagyon természetes. Még senki sem tett ilyen boldoggá, mint amilyen ezekben a napokban - a jobbakon - vagyok.

Történnek ám a dolgok - és ez jó, annyira nagyon jó.

Albérlet kipipálva, egy tökéletes (legalábbis annak tűnő) és kurvadrága lakást találtunk a Corvin mozi közvetlen közelében. Viszont még mindig nem hiszem el, hogy én egy hét múlva költözök. Mikor végre minden annyira tökéletes itt, még sosem voltam ennyire boldog és kiegyensúlyozott és azt sem éreztem, hogy ennyire a helyemen lennék - hát persze, hogy ilyenkor lépek le...

De nagyon izgalmas. Valaki még mindig látni akar, és csak az boldogít, hogy ő pesten dolgozik, így ott majd mindennap találkozhatunk. Hihetetlen érzés vele lenni, és az, hogy valaki tervez velem. Úgy érzem, mintha nekünk mindig együtt kellett volna lennünk. Tényleg nem vagyok önmagam ezekben a napokban...És csak jövőhéten láthatom újra.

Ja igen, csütörtökön indulok Horvátországba, valszeg az elkövetkező 2 év csóróság utolsó nyaralására. ;)

feszítek, mint a pók a lucernásban

Körbetekertük a Balatont, végre tényleg igazán! És még mindig annyira fáradt - és másnapos... - vagyok. Egy hét kempingezés, lengyel kurvázás, pálinkázás, és a napi átlag 30fok nagyon meg tudja viselni még az én edzett szervezetemet is...

De legalább végre parasztbarna vagyok és kipihent és boldog - jajj egész nap csak vigyorgok, már nem is merek tükörbe nézni.

Albérletkeresésre persze nem bírom rávenni magam. Végül tényleg a Keleti alatt fogok lakni.

Alváshiányra legjobb megoldás a blogolvasás - mármint a sajátomé. Garantáltan elalszok attól a sok hülyeségtől, amit összehordtam az elmúlt évek alatt...

Mindenesetre tanulságos volt. Elolvastam a tavalyi célokat, a tavalyi problémákat, leküzdendő akadályokat és szinte el sem tudom hinni, hogy mindezen már túl vagyok. Olyan egyszerűen átléptem Utazótárson is, mint egy lapos kavicson. Persze még fáj, ha mellettem van, ha megszólal és be tudom fejezni helyette a mondatot, de egy olyan csajt választott, egy olyan libát, hogy pontosabb legyek, akitől a kisujjam körme is fényévekkel több.

Hihetetlen, miket adott nekem ez a munka. Ez az unalmas, egész nap seggelős és haszontalan semmi. Például barátokat. Életemben először olyan embereket, akik tényleg engem ismernek, akik meghallgattak és akik mostantól kitörölhetetlenül életem részét képezik. Jobbat kitalálni se tudtam volna.

A másik meg a bicaj. Tavaly ősszel tekertem már párszor be a munkahelyre, de a hosszú hideg tél ezt kerékbe törte - egy ideig. Na nem mintha a tavasz olyan korán lehetővé tette volna a folytatást, de én március végétől azért rendületlenül kerekeztem. Főúton, a kocsik közt: én vagyok a vakmerő BiciklisLány - és máris jól indult a napom. Aztán egyszer esőben estem is, egy olyan békásat, hogy az autósok csak pislogtak, de én felkeltem, intettem egyet és haladtam tovább. Eddig ennyi van a baleseti naplómban. De ez a közlekedés csak még nyitottabbá tett - elvégre ki nem mosolyogna rá egy helyes és jó lábú kerékpáros lányra?

És igyekszem elfoglalni magam. Moziba járok, hetente egyszer úszni, infraszaunázni, kávézni, bulizni - szinte úri dolgom van.

Ami pedig eddig kimaradt - de ami az oka az inszomniámnak az a Valaki. Nem tudom mi ez, vagy hogy miért vagy hogy ugye ő is?, de azt tudom, hogy ránézek, és onnantól csak ő létezik. És hogy imádom a hangját. És hogy ő nem játszik... (Vagyis nem, ezt még nem tudom.)

Istenem, a Hold most jelent meg a háztetők felett és vörösen izzik és csodaszép...Szóval lehet nem is Valaki miatt vagyok még mindig ébren, hanem csak ezt kellett látnom...?

Marci

amúgy lesz egy ilyenem és Marci lesz a becses neve

over

Nem tudok aludni.

1 hete nem dolgozok a HPnál és hiányzik, a francba is. Megőrjít, hogy csak telnek a napok és én mindenből kimaradok. De már nem tartozok oda... Továbblépni pedig szörnyen rossz.

Kell nekem egyáltalán az egyetem? Mihez kezdek majd Pesttel? Miért pont most megyek el, amikor végre már itt is van életem?

Végre, annyira de annyira végre: megvagyok. Megtaláltam a helyem. Minden nap csak vigyorgok - és ha megkérdezik, miért, még válaszom sincs rá, annyira magától értetődő. S ki vár Pesten? Ott tényleg senki sincs.

Olyan nehéz megfogalmazni ezt az évet. Mindig úgy érzem, hogy ha valami történik, annak oka van. És ahogy visszatekintek a múltba, a döntésekre, a fordulópontokra, már látom, hogy ennek tényleg így kellett lennie. Ez lehet baromság, lehet, hogy csak belemagyarázom a dolgokat, de nem érdekel. Ez az egy év kimondhatatlanul sokat adott. És tudom, hogy az ott megismert emberekkel évek múltán is össze fogok járni, aminél nincs is fontosabb. A munka legjobb része is az volt, hogy köztük lehettem. Hálás vagyok, hogy megismerhettem őket és rajtuk keresztül tényleg, igazán önmagamat is. Fényévekkel nyitottabb vagyok ma, és a legfontosabb: szeretem Miskolcot -ezt a hülye szürke iparvárost.

Szeretem Miskolcot, mert itt élnek azok az emberek, akik megtanították nekem, hogy önmagamat is szerethetem.

(na azért ez már biztos a fáradtság jele...)

új én

De komolyan, annyi időm sincs, hogy írjak! (ahh, csak mentegetőzöm...Szánalmas, szánalmas vagyok.)

Kedvem lenne minden percben felhívni. Felhívni és elmondani neki, hogy annyira hiányzik, hogy belehalok, de nem teszem. Csak ülök a sültalma-szagú szobámban, olvasom az About a boy-t, ami cuki és bájos, és arra gondolok, hogy holnap megint meló, juhé, vagy hogy egy hét múlva szóbeli felvételi, de hogy szabim hogy lesz, az rejtély, vagy hogy pénteken szilveszterezek és végre nem itthon, hanem pöstön és jó lesz és jó és jó. És nem, nem telefonálok mert kemény vagyok, éjszakai túrára megyek -12fokban, megmászom a Kilimandzsárót és mindent megteszek, hogy a tükörbe nézve végre ne önmagamat lássam, hanem valaki mást. Aki jobb, okosabb, erősebb, és akinek ha azt mondják, hogy csak a barátságod kell, akkor megvan benne a tartás (és jól megveri az illetőt) és tovább áll, anélkül, hogy még hónapok múltán is ezen nyavalyogna.

De amúgy a másik, ami közérdekűbb infó, az a munkám. Szeretem! Vicces, vagy nem, a munka része unalmas, de szeretem a kollégáimat. Szeretek köztük lenni, velük lenni, lökni a hülyeségeimet, mert elfogadnak és bírnak - önmagamért. És olyan rég volt, hogy engem tényleg önmagamért szeressenek. Vagy hogy ismerjenek engem ÉS szeressenek.

Pedig én annyira szeretem pl. a Marina és a Diamonds-ot.

És tesóm megint eljátszotta.

Ezúttal minden simábban ment. Nem lett minden annyira véres, mint a legutóbb, és az orrát se törte el annyira. És most már a kórházban is bent tartották pár napig. De nem tudnak ezek semmit sem...Vizsgálják 5napig, és megállapítják, hogy tök normális egy 16évesnél, ha epileptikus rohamokat kap az éjszaka közepén. Ha már másodszorra töri el a nóziját, és megmagyarázhatatlan fejfájások kínozzák, és nem tud magáról semmit sem percekig, majd beszélni sem tud, mert nem jönnek szavak a szájára...Amilyen bolond világban élünk, ez teljesen normális is lehetne.

Nagynénjém meghalt, miután a rák teljesen felemésztette.

Én nem beszélek a legjobb barátaimmal.

Sok a szarság.